Amikor az öreg kutya csóválja

Kevés vidámabb és őszintébb dolog van az életben, mint a kutya farokcsóválása.

Ott van a kölyökkutya, akinek meg nem áll a farka: “Juhhéj! Ember! Juhhéj! Kutya! Juhhéj! Pillangó! Juhhéj! Élet!”
Ott van a magabiztos farokcsóválás, miközben a négylábú büszkén sétál melletted az utcán.
Ott van a farokcsóválás, miközben kutyád olyan kitörő örömmel ünnepli hazaérkezésedet, mintha meg lett volna arról győződve, soha többé nem lát majd viszont.
Ott van a vacsorakészítés közben csóvált farok, és ott van a másik kutyát barátsággal köszöntő csóváló farok.

A farokcsóválás leggyakrabban lelkes, néha szemérmes, de minden alkalommal egészen biztosan megmosolyogtatja az embert.

És a farokcsóválások között van egy, ami az embert egyszerre mosolyogtatja és ríkatja meg.
Az üreg kutya farokcsóválása.



Nem arra a kutyára gondolok, aki “még csak nyolc éves”.
Nem arra a kutyára, aki kellő szeretet és orvosi ellátás után hirtelen mintha visszafiatalodna.
Nem arra a kutyára, akiben még “oly’ sok élet van”.
Nem.
A valóban öreg kutyára gondolok.
A megtört kutyára.

A kutyára, aki addigra, hogy az élet egymás mellé sodor benneteket, már alig lát és hall, akinek gyönge testét a legkülönbözőbb kínok gyötrik - a merev izületektől a bizarr kinövésekig -, akinek léptei lassúak és bizonytalanok, akinek szőre sprőd és szénaszerű, akinek szeméből eltűnt a csillogás.
Az öreg kutyára, aki törékeny és aki - ha tudná -elmesélné neked egy darabokra hullt élet történetét; azt, hogy volt egyszer egy otthona, nem a legjobb, de az egyetlen otthon, amit valaha ismert; azt, hogyan veszített el mindent, amikor gyöngébb és sebezhetőbb lett, mint valaha volt; azt, hogy ő feladta a küzdelmet.

Te már ismered őt.
Találkoztál már ugyanilyen kutyákkal korábban.

De ő nem ismer téged. Nem te vagy az ő gazdija, és nem tudja, hol van az ő igazi gazdija.
Ide-oda vonszolja magát a lakásban, zavartan és csigaszerűen, szorosan a földhöz lapul, akárhányszor lehajolsz, hogy megsimogasd, megvárja, amíg néhány lépéssel távolabb kerülsz, mielőtt idegesen bekapkodna néhány szem vacsorát.
Ez nem az ő otthona, és te nem vagy az ő gazdija.

Múlnak a napok, és te hagyod egyszerűen létezni. Azt kívánod, bárcsak sietne egy kicsit és végre megbízna benned, és valami csoda folytán rendbe jönne, és magára szedné a hiányzó kilókat, és végre… végre rendben lenne.


A napokból aztán hetek lesznek, és a ő végre nyugodtan tud aludni, és már nincs az a halálra vált sikoly minden alkalommal, amikor megpróbálod felemelni, és elvesz egy-két jutalomfalatot a kezedből... és te csodálatosan érzed magad ettől a javulástól, és belenyugszol, hogy ennél jobb nem lesz.

Egészen addig, amíg egy nap meglátsz egy farokcsóválást.
Tudod, hogy nem lát téged, és tudod, hogy nem hallja a hangodat.
De már érez téged.

Már tudja, hogy ott vagy, és tudja, hogy te vagy a gazdija. Te jelented az ételt, a friss vizet, a simogatást, a biztonságot, a szeretet, az életet.
Egyik pillanatról a másikra az öreg kutyád rendben van. Teste a kor börtönébe zárva, de lelke megtalálta a nyugalmat.

Egy nap hazaérsz, odamész a kedvenc ágyához, megsimogatod a buksiját, ő felébred, lassan lábra áll - és megcsóválja a farkát.
Egyszer.
Esetleg kétszer.
Ez neked bőven elég.

Leülsz a padlóra, óvatosan a karjaidba veszed, és a fülébe súgod: “Minden rendben lesz. Hazaértél.”
Ő vak szemeivel rád néz, és most már tudod, hogy ő is tudja.
Mert csóválta a farkát...

(S.V.A.®)